Bartók Béla: Divertimento - I-II. tétel elemzése

Az I. tétel elemzése

Bartók Paul Sachernek intézett levelében szonátaformának nevezi.

A tétel szerkezete: 

Az expozíció felépítése:
Az 1.téma 1-24. ütemben jelenik meg, hangneme F-líd. A 2. téma 25-32.ütemben Á-dúr hangnemben, melyet a 33-39.ütemben egy átvezető rész követ. Az Á-dúr hangnemű 3. téma a 40-71. ütemben található.

Kidolgozási rész:
72-131.ütem

Visszatérés: 
Az F-líd hangnemű 1.téma a 132-156.ütemben található, melyet a 157-170.ütemben az Esz-dúr hangnemű 2. téma követ. A 3. téma szintén Esz-dúrban van, és a 171-178.ütemben található. A darabot a 179-204. ütemes kóda zárja.

   Legelőször vizsgáljuk meg, milyen hasonlóságokat, különbségeket fedezünk fel a klasszikus szonáta és a Bartók féle szonáta között. A formai felépítést megvizsgálva könnyen észrevehető, hogy a főbb szerkezeti részek éppúgy megvannak Bartók művében, mint a klasszikus szonátában. Persze a hangnemek kezelése egészen más. A klasszikus szonátáknál a 2.téma dúrban általában az V. fok hangnemében van. Bartók is domináns hangnembe modulál, viszont ő a tengelyrendszer szerinti domináns hangnembe. A melléktéma a visszatérésben pedig az Á-dúr poláris hangnemében jelenik meg, vagyis Esz-dúrban. A 2.téma egyébként megfelel a beethoveni koncepciónak: az általában erőteljes ritmusú első "gondolatot" egy második, nagyon dallamos jellegű gondolattal állítja szembe. Beethoven saját szavával élve, az első témát hímnemű, a másodikat a nőnemű jelző illeti meg. A bartóki koncepció bizonyos szempontból egészen más, mint a beethoveni: a 2.téma Bartóknál csak epizódszerű. A feldolgozási részben meg sem jelenik a 2.téma. Az átvezető rész abból a szempontból is szokványos, hogy az egyik témából alakul ki. Viszont az elég ritka, hogy a 2.-3. téma között jelenjen meg az 1.témából kialakult átvezetés. 
   A 3.téma erősen elüt a klasszikus zárótémától. A 3.témának eredetileg főként zárlaterősítő funkciója volt. A Divertimentóban épp az ellenkezője történik: zárlaterősítés nélkül vezetődik át a feldolgozási részbe. A feldolgozási résznek ugyanaz a szerepe, mint a klasszikus szonátáknál. Ugyanúgy megfigyelhetjük a tematikus anyaggal való játékot, a gyakori modulációkat, és a polifón eszközök gyakori használatát. Fontos eltérés a klasszikus feldolgozási szakaszoktól, hogy nem az 1-2. témát, hanem az 1-3. témát állítja szembe egymással.   A téma-szembeállítás, és a két téma közti harc - melyből az egyik győztesként tér ki, ugyanúgy megfigyelhető Beethoven műveiben, mint Bartók Divertimentójában. Mint ahogy a formai képletből kitűnik, a visszatérésben is eltérést tapasztalunk. A klasszikus szonátánál megmarad egy hangnemben a 2. és 3. téma, a Divertimentóban F-ből Esz-be modulál. A kóda viszont hagyományos: az alaphangnemben újból sorjában felvonultatja a tematikus anyagot. 

Az II.tétel elemzése 
  
  A Divertimento II. tétele jellegzetes bartóki tételcsoportba tartozik, az úgynevezett "éjszaka zenék" csoportjába. Jellemzői a sejtelmes zenekari hangzás, a kupolás dallamvonal, és a kromatikus, distancia-elvű, vagy pentatonra visszavezethető dallamok. Az előző tételben használt motívumfejlesztéses technika erre a tételre nem jellemző. A tétel Bartók megjelölése szerint "nagyjából ABA szerkezet". 

A tétel formai felépítése:
Az A és B rész 1-32.ütemben található, melyet a 33-49. ütemben C része követ. Ezt követi egy visszavezetés az 50-55. ütemben. Utána egy variált A rész következik az 56-63 ütemben. A darabot a 64-74. ütemben egy kóda zárja le.

  A formai képletből tisztán látható, tényleg csak "nagyjából" háromtagú forma. Ha ABA szerkezetnek tartjuk, akkor a B és C részből állna össze a középső rész. A részek közti hangnemi kapcsolatokat megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a B poláris hangnemben van az A részhez képest. A C rész domináns hangnemben, és az A visszatérése természetesen újra alaphangnemben.