A népzene hatása Bartók harmóniavilágára

  Bartók tisztán zenei szempontból kiindulva kezdte meg népzenei kutatásait, tudjuk ezt az 1918-ban keletkezett önéletrajzából. Mint fiatal, pályakezdő komponista a korszerű magyar zeneszerzői nyelv kialakítását tűzte ki célul. A kevés érdekességet nyújtó, többé-kevésbé triviális népies műdalokban csalódva az igazi parasztzenéhez fordult és a benne rejlő lehetőségeket felhasználva várta a megújhodást. A benne rejlő lehetőségek pedig magától Bartóktól idézve a következők: „Mind e parasztzenének tanulmányozása azért volt döntő jelentőségű számomra, mert rávezetett arra, hogyan függetleníthetem magam teljesen az eddigi dúr-moll rendszer egyeduralma alól. Mert a gyűjtés útján nyert dallamkincs túlnyomó és éppen legértékesebb része a régi egyházi hangnemekben, vagyis a görög és bizonyos még primitívebb (pentatonikus) hangnemekben mozog, azonkívül a legváltozatosabb és legszabadabb ritmikus alakulatot és ütemváltozást mutatja úgy a rubato, mint a tempo giusto előadásban. Kiderült, hogy a régi, a mi műzenénkben többé nem használatos hangsorok egyáltalában nem vesztették el életképességüket. Alkalmazásuk újszerű harmonikus kombinációkat is lehetővé tett. A diatonikus hangsor kezelése a merev dúr-moll skálától való megszabaduláshoz vezetett és végső következményében ahhoz, hogy teljesen szabadon rendelkezhetünk kromatikus tizenkét hang rendszerünk minden egyes hangja fölött.”

 

 

  Rendkívül fontos megemlíteni, hogy a kor zeneszerzőinek egy rétege (köztük Bartók, Kodály is) megelégelve a német, osztrák kultúra nyomását, a francia, latinos kultúra felé fordultak és számukra Párizs volt a művészeti központ. Erről Kodály írásaiban is olvashatunk: „Mint a középkorban a latin nyelv egyeduralmát lassanként kikezdték az egymás után megszólaló nemzeti irodalmak, úgy a német zene kénytelen lesz helyet engedni maga mellett másféle kifejezésmódnak is.” A zeneművészet szempontjából különösen ösztönző hatású volt Debussy zenéje, amely a 20. század elején érkezett hazánkba, és amelyről Kodály ezt mondja: ”Bizonyos, olyasvalami ez, mint az impresszionizmus a festészetben.” Debussy harmóniavilágában is nagy szerepet játszanak a pentatonikus, modális, egészhangú fordulatok, a hangszínekkel való játék, melyek mind eszközei a 20. századi érzésvilág egyre árnyaltabb kifejezésmódjának. Bartók, egy vele készített interjúban így nyilatkozik: „Kodály és én a Kelet és a Nyugat szintézisét akartuk megteremteni. Úgy gondoltuk, hogy alkalmasak vagyunk a feladat elvégzésére, részint népünk származása, részint hazánk földrajzi helyzete folytán, amely egyben Kelet előretolt őrhelye és Nyugat védőbástyája. De Debussy – kinek zenéje épp akkortájt érkezett el hozzánk – volt az, aki a követendő utat is kijelölte számunkra. Ezt magában véve is érdekes jelenségnek kell mondanunk, ha visszagondolunk rá, hogy még a francia muzsikusok jelentékeny része is Wagner tekintélyének nyűge alatt görbedt abban az időben. (…) Debussy nagy szolgálatot tett a zene egyetemes fejlődésének azzal, hogy a világ minden zenészében újraébresztette a harmóniák és azok lehetőségei iránti fogékonyságot.”  Lajtha László rávilágít Debussy azon jelentőségére, amely Bartóknál ugyanúgy megállapítható: visszahozta a saját kultúráját letisztítva. 

  A népdal tanulmányozása rövid idő alatt átformálta Bartók zeneszerzői stílusát. Látókörének kitágulásával a zenéjébe beolvasztott népzenei elemek sora is egyre gazdagodott. Ez a folyamat az egész alkotói pályát végigkísérte: mindvégig a népdal maradt a zeneszerző Bartók számára az elsődleges, kimeríthetetlen forrás. A népzene iránti műzenei érdeklődés tehát nemcsak a gyűjtés kezdeti időszakát jellemezte. Megmaradt, sőt, fokozódott az évek múlásával. Bartóknak a népzenéhez való kétféle közelítése „nem gátolta egymást, hanem segítette. Művészi alkotó és előadó munkáját a tudós pontosságával, aprólékos gondjával végezte. Tudós munkáját pedig a kötelező pontosságon, alaposságon felül művészi intuíció élteti.”
  A népzene és műzene kapcsolatát, egymásra hatásukat számtalan tanulmányban, cikkben taglalja. Hangsúlyozta, hogy a népzene a „legtávolabbi idők mestereinek alkotásaira is rányomta bélyegét”, viszont fordítva is igaz: az egyes népzenei stílusok kialakulásában jól kimutatható a műzene hatása. 1928-ban, egy amerikai előadásban - számos kottapéldával alátámasztva - mutatta be zeneszerzői stílusának népi gyökereit. Ebben kiemeli a pentaton hangsor kis szeptimjének konszonáns jellegét, amelynek használata így „semmiféle logikus előkészítést nem igényel”, a régi dallamok jellegzetes lépéseiben lappangó harmóniákat (pl.: kvartugrások gyakori ismételgetéséből született kvartakkord), a népdalok hihetetlen ritmikus változatosságát, amelyek új ritmikus lehetőségek útját mutatják. 

  A népzene hatása Bartók szerint háromféle módon tükröződhet a műalkotásban. Az első fokozat: a parasztdallam közvetlen, minden változtatás nélküli, vagy csak alig variált behelyezése a műbe. Kísérettel alátámasztva, esetleg elő- és utójáték közé foglalva. Ezt nevezzük népdalfeldolgozásnak. Ez a módszer hasonlóságot mutat Bach korálfeldolgozásaival. A népzene másik, áttételesebb hatása, ha eredeti népdal helyett saját leleményű népdalimitációkat használ a zeneszerző. „Végezetül még egy harmadik módon mutatkozhatik a parasztzene hatása a zeneszerző műveiben. Ha tudniillik sem parasztdallamokat, sem parasztdallam-imitációkat nem dolgoz föl zenéjében, de zenéjéből mégis ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből. (…) Vagyis: zenei anyanyelvévé lett ez a paraszti zenei kifejezési mód: oly szabadon használhatja és használja is, akárcsak a költő anyanyelvét.”  
  Zárásként Lajtha László szavai szóljanak: „Egyetemes művet létrehozni csak az tud, aki nagyon mélyen gyökerezik a saját kultúrájában.”