Bartók tisztán zenei szempontból kiindulva kezdte meg népzenei kutatásait, tudjuk ezt az 1918-ban keletkezett önéletrajzából. Mint fiatal, pályakezdő komponista a korszerű magyar zeneszerzői nyelv kialakítását tűzte ki célul. A kevés érdekességet nyújtó, többé-kevésbé triviális népies műdalokban csalódva az igazi parasztzenéhez fordult és a benne rejlő lehetőségeket felhasználva várta a megújhodást. A benne rejlő lehetőségek pedig magától Bartóktól idézve a következők: „Mind e parasztzenének tanulmányozása azért volt döntő jelentőségű számomra, mert rávezetett arra, hogyan függetleníthetem magam teljesen az eddigi dúr-moll rendszer egyeduralma alól. Mert a gyűjtés útján nyert dallamkincs túlnyomó és éppen legértékesebb része a régi egyházi hangnemekben, vagyis a görög és bizonyos még primitívebb (pentatonikus) hangnemekben mozog, azonkívül a legváltozatosabb és legszabadabb ritmikus alakulatot és ütemváltozást mutatja úgy a rubato, mint a tempo giusto előadásban. Kiderült, hogy a régi, a mi műzenénkben többé nem használatos hangsorok egyáltalában nem vesztették el életképességüket. Alkalmazásuk újszerű harmonikus kombinációkat is lehetővé tett. A diatonikus hangsor kezelése a merev dúr-moll skálától való megszabaduláshoz vezetett és végső következményében ahhoz, hogy teljesen szabadon rendelkezhetünk kromatikus tizenkét hang rendszerünk minden egyes hangja fölött.”
Rendkívül fontos megemlíteni, hogy a kor zeneszerzőinek egy rétege
(köztük Bartók, Kodály is) megelégelve a német, osztrák kultúra nyomását, a francia, latinos kultúra felé fordultak és számukra Párizs volt
a művészeti központ. Erről Kodály írásaiban is olvashatunk: „Mint a középkorban a latin nyelv
egyeduralmát lassanként kikezdték az egymás után megszólaló nemzeti irodalmak,
úgy a német zene kénytelen lesz helyet engedni maga mellett másféle kifejezésmódnak
is.” A zeneművészet szempontjából különösen ösztönző hatású volt Debussy zenéje, amely a 20. század
elején érkezett hazánkba, és amelyről Kodály ezt mondja: ”Bizonyos, olyasvalami
ez, mint az impresszionizmus a festészetben.” Debussy harmóniavilágában is nagy
szerepet játszanak a pentatonikus, modális, egészhangú fordulatok, a
hangszínekkel való játék, melyek mind eszközei a 20. századi érzésvilág egyre
árnyaltabb kifejezésmódjának. Bartók, egy vele készített interjúban így
nyilatkozik: „Kodály és én a Kelet és a
Nyugat szintézisét akartuk megteremteni. Úgy gondoltuk, hogy alkalmasak vagyunk
a feladat elvégzésére, részint népünk származása, részint hazánk földrajzi
helyzete folytán, amely egyben Kelet előretolt őrhelye és Nyugat védőbástyája.
De Debussy – kinek zenéje épp akkortájt érkezett el hozzánk – volt az, aki a
követendő utat is kijelölte számunkra. Ezt magában véve is érdekes jelenségnek
kell mondanunk, ha visszagondolunk rá, hogy még a francia muzsikusok
jelentékeny része is Wagner tekintélyének nyűge alatt görbedt abban az időben.
(…) Debussy nagy szolgálatot tett a zene egyetemes fejlődésének azzal, hogy a
világ minden zenészében újraébresztette a harmóniák és azok lehetőségei iránti
fogékonyságot.” Lajtha László
rávilágít Debussy azon jelentőségére, amely Bartóknál ugyanúgy megállapítható:
visszahozta a saját kultúráját letisztítva.