A hagyományőrző mozgalmak és a
népdalkutatás kezdete, kibontakozása
A felvilágosodás és a romantika eszméi, a reformkorszak fokozatos emelkedést hoztak hazánk számára. Az ország
ereje, igyekezete, alkotókedve minden téren megmutatkozott. Rendkívül fontos,
tudatformáló hatású volt a költészet és a muzsika.
Ebben az időben hivatalos nyelvünk, II. József rendelete alapján, a német volt, ami persze ellenállást vont maga után, hiszen minden nemzet elsősorban nyelvében hordozza identitástudatát. Az erdélyi Aranka György így írt erről 1791-ben: „Nem lehet egy nemzetnek világosodásra jutni semmiképpen, hanem csak a nemzeti nyelv útján.” A reformkorban születik meg a szövegében, dallamában egyaránt nemzeti imádságunknak számító Himnusz és Szózat sorai, amelyek mind a mai napig „minden magyar kebelben visszhangra találnak” - áll a Pesti Hírlap, 1843. június 11-ei számában.
Itt fontos megjegyezni, hogy nem valamiféle kormányrendelet, hanem a nép közös akarata tette nemzeti fohászunkká e remekműveket. Magyar létünkért harcolva tehát, kettős mozgalom indult el, egy újító szándékú és egy, ami ehhez szükséges, a népi hagyományok fenntartását szolgáló.
A hagyományőrzés meglehetősen sokféle jelenséget ölel fel. Kétségtelen, hogy a németesítő törekvésekkel szemben: a jogos nemzeti tiltakozás hangsúlya. Egy országot éltet a függetlenség vágya. Sajnos a nemesség egy, a Habsburgokkal megbékélt körében az osztályérdek legyőzte a nemzeti érdeket. Körükben a népi irányzat egyfajta gátépítésként szolgált az újítással, polgárosulással szemben. Viszont az elnyomott rétegek és a haladó gondolkodásúak, az igazságosság útját keresők számára a népi gondolatkör nem a felvilágosodás ellen, hanem annak jegyében jelentkezik.
A nemzeti szellemű kultúra megteremtésének vágya a magyar hagyományok, a sajátosan magyar nyelvi, irodalmi jelenségek és népszokások megőrzésére és megbecsülésére ösztönözte eleinte inkább csak az írókat, költőket. Ők voltak a népművészet első felfedezői, akiknek a politikai és irodalmi célkitűzések egybefonódásával a közéletben való jelenlétük meghatározó lett. A különféle ébredési mozgalmakkal kivétel nélkül minden literátor kapcsolatba került, hiszen ezen eszmék éltették leginkább a művészetet.
A népi irányzat hozzáállás, érdeklődés, tehetség szerint különböző módon, más-más eredménnyel nyilvánult meg híveinek alkotásaiban.
A XVIII. század közepéig senki sem foglalkozott a magyar népzene gyűjtésével, hiszen ami mindennapos, „természetes” volt, azzal nem foglalkoztak. A Monarchia számára a népzene is a magyar nemzettudat ébredését, megerősödését, és az önkényuralommal való szembehelyezkedést jelentette, így tudatosan nem foglalkoztak ezzel, annál is inkább, mivel zenei hagyományunk nem támasztotta alá a magyarság finnugor származásának teóriáját. Most viszont, a népdal jelentőségének felismerésével elindult kutatásának, tanulmányozásának útja. A Magyar Hírmondó című hetilap elsőként közölt felszólítást énekek gyűjtésére 1782-ben, bár csak az 1810-es évektől kezdenek sűrűsödni a népdalközlések. Felvilágosodás kori híres énekgyűjtők voltak, többek között Virág Benedek és Pálóczi Horváth Ádám. Gyűjtő elveik azonban még nem választják szét a régit és a népit, a népit és a népszerűt. Jelentős költőnk, Csokonai Vitéz Mihály viszont, aki maga is foglalkozott a népdalok gyűjtésével, már korán rámutatott a később Bartók által is hirdetett tényre, miszerint "a parasztok között kell keresni az igazi magyar dalt".
A reformkor irodalmi életének egyik kimagasló alakja, Kisfaludy Károly népdalírással is foglalkozott. A forráshoz nem a követni-akarás, hanem a jóindulatú leereszkedés gesztusával közeledett: nem tanulni akart tőle, inkább tanítani akarta, nem a műköltészetet kívánta a népivel megtermékenyíteni, hanem a műköltői magatartás alkalmazásával szerette volna a népdalt megnemesíteni.
Éppen ellenkező elméletet vallott ezzel kapcsolatban Kölcsey Ferenc, aki kezdeti fenntartásainak elmúltával szintén érdeklődött a népdalok iránt. Annak szellemét, szerkezetét, belső formáit „találgatta”, hogy az ellesett motívumokkal a maga érzéseit, mondanivalóját a népdal esztétikai inspirációja szerint önthesse formába. A népköltészetet a műköltészet felfrissítésére és nemzetibbé formálására akarta használni.
Arany János „nem csak” költő volt, hanem dalköltő is. A kor divatja szerint tisztán műkedvelői szándékból érdeklődött a népdal iránt, még gyűjteményt is szerkesztett magának. Költőóriásunk kapcsolatban állt a zenetudomány szinte minden ágát művelő Bartalus Istvánnal, akiről mondhatjuk, hogy a hazai szaktudomány egyik megalapítója. Az ő írásai szerint Arany kapcsolata a zenével már igen korán elkezdődött. Számunkra érdekes és fontos, hogy ez a nagyszerű ember „az akkori költői nemzedék kézi hangszerét – vagyis a gitárt- tudta kezelni”. A dalok, amelyeket komponált a népies műzene kategóriába tartoznak. Ezekről Kodály készített tanulmányt. Felismerte, hogy nem valódi parasztzenét tartalmaz, mégis elfogadta és így vélekedett: „Nem ismeri teljesen Aranyt, aki e gyűjteményt nem ismeri.”
A népdalgyűjtő Móricz Zsigmondról nem sokat tud a közvélemény. Pedig hagyatékának egyik legérdekesebb része e kevéssé ismert, nagy volumenű népköltési gyűjtés. 1903-1907 között 5 alkalommal járt több hónapos gyűjtőúton (előbb indult, mint Bartók), ennek eredménye 2500 oldalnyi lejegyzett népdal és népmese. A folklórhoz való erős kötődést és a gyűjtői precizitást tükrözi, hogy önerőből, mindenféle zenei előképesítés nélkül megtanult dallamot írni. Móricz és Bartók bár személyesen alig találkoztak, figyelemmel kísérték egymás munkáit, és életrajzukban is vannak kapcsolódási pontok. Mindketten inspirációs forrásra leltek a folklórban. Móricz az itt szerzett élményekből, megfigyelésekből táplálkozva újította meg a próza nyelvét. Merészen újszerű megközelítéssel ábrázolta a paraszti életet. Kialakult és makacsul tartotta magát az az illúzió, hogy a falu a derű, a csend, a nyugalom csábító színhelye. Pedig az idilli felszín mögött a szegénység, elégedetlenség volt jelen. Erőteljes realizmussal, naturalista vonásokkal az emberi és társadalmi valóságot hiteles képekben tárta fel. Móricz és Bartók alkotásaiban közös, hogy más hatásokkal párhuzamosan a folklórra is támaszkodva képesek voltak kifejezni a 20. századi modern, vívódó ember érzés- és gondolatvilágát.
Amint azt a fenti példák sora mutatja, a népdalkutatás elindult egy bizonyos úton, amely még az irodalomtudományhoz kapcsolódott. Ebből való fokozatos kiválása a zeneértők fellépésével indult meg, akik a népdal megítélésének új szempontjait hozták előtérbe. Felfigyeltek a népdal dallamára, s a szöveg mellett, annak lejegyzése is fontossá vált. Viszont ez a feladat, a 19. század „tipikus, félművelt zeneéletében” (Kodály), nem volt túl egyszerű. A szájhagyomány uralkodott az írásbeliséggel szemben, így nem csoda, hogy a korabeli magyar gyűjtők hibásan tájékozódtak benne.
A hazai zenetudomány megalapozói, Mátray Gábor és Bartalus István, a tudományos igényű népzenekutatás úttörői. Sajnos a kor zenei felkészültségének hiányosságai akadályozták meg őket abban, hogy az igazi népdalok és egyéb dallamok között különbséget tudjanak tenni. Ezt saját maguk is nehezítették - bár jobbító szándéktól vezérelve - alakító, javító tevékenységükkel.
A felkutatott anyagot zenei gyűjteményekben jelentették meg. Népszerűek voltak Mindszenthy Dániel, Mátray Gábor, Bartalus István, Kiss Áron munkái. Ezek közül Kodály egyedül Kiss Áron gyermekjáték-gyűjteményének dallamait tekintette tudományos szempontból értékesnek, a többiben legfeljebb megcsillanni látta az eredeti magyar népzenét.
E gyűjteményekről a következőket lehet összefoglalóan megállapítani Kodály nyomán:
1. sokszor másodkézből vagy emlékezet után pontatlanul lejegyzett dallamokat tartalmaz;
2. át vannak írva kíséretre;
3. a gyűjtők nem tudták, következésképpen nem is akarták a műdalt és a népdalt egymástól megkülönböztetni.
Ennek következményeként a magyar népdalkincs legnagyobb része egészen Kodály és Bartók fellépéséig feltáratlan maradt.
A század végén a népköltészet, a néprajz kutatói már valódi népi anyaggal foglalkoztak, és változtatás nélküli, pontos lejegyzésre törekedtek.
A tudományos hitelű népdalgyűjtés azonban nem bontakozhatott ki mindaddig, amíg technikai feltételei nem voltak adottak. Az úttörő ötlet és kezdeményezés, Vikár Béla érdeme, aki a fonográfot 1895-ben, elsőként a világon a néprajzi gyűjtés „szolgálatába” állította. A dalok gépi rögzítésével régi vágy, szöveg és dallam pontos lejegyzése valósult meg. E nagyszerű lehetőséget kihasználva, illetve felhasználva Vikár nyomán indult el Kodály és Bartók a népzenekutatás útján. „A múlt századi népzenekutatás elméleti eredményei jórészt elavultak. A kutatás erkölcsi-esztétikai indítékai és céljai azonban a XX. század elején is időszerűek voltak. A kulturális és társadalmi elmaradottság, a kétes nemzeti függetlenség nyomasztó gondja az a múlt századiakkal közös késztetés, mely Kodályt és Bartókot a modern népzenetudomány megalapítására indítja. Számos megállapításuk – mondja Paksa Katalin -, olykor még fogalmazásuk módja is mintha csak a XIX. századi elődök gondolatainak ismétlése lenne. De ami a tizenkilencedik századiaknál íróasztal melletti spekuláció vagy romantikus ábránd, az Bartóknál és Kodálynál hagyományos népi anyag tudományos vizsgálatával hitelesített valóságfeltárás.” (Kiszely)
A népiesség új történelmi értelmezésével a népdalnak tehát óriási jelentősége volt, melyet Paksa Katalin, zenetörténész így fogalmaz meg: „A XIX. századi Magyarországon a népdalt ismételten újraéledő, olykor szenvedélyes érdeklődés övezi. A népdal több önmagánál: jelkép, melyben kifejeződik a dicső múlt, a nemzeti öntudat ébredése, a függetlenségi harc lelkesedése és az önkényuralommal való szembehelyezkedés.”
Ebben az időben hivatalos nyelvünk, II. József rendelete alapján, a német volt, ami persze ellenállást vont maga után, hiszen minden nemzet elsősorban nyelvében hordozza identitástudatát. Az erdélyi Aranka György így írt erről 1791-ben: „Nem lehet egy nemzetnek világosodásra jutni semmiképpen, hanem csak a nemzeti nyelv útján.” A reformkorban születik meg a szövegében, dallamában egyaránt nemzeti imádságunknak számító Himnusz és Szózat sorai, amelyek mind a mai napig „minden magyar kebelben visszhangra találnak” - áll a Pesti Hírlap, 1843. június 11-ei számában.
Itt fontos megjegyezni, hogy nem valamiféle kormányrendelet, hanem a nép közös akarata tette nemzeti fohászunkká e remekműveket. Magyar létünkért harcolva tehát, kettős mozgalom indult el, egy újító szándékú és egy, ami ehhez szükséges, a népi hagyományok fenntartását szolgáló.
A hagyományőrzés meglehetősen sokféle jelenséget ölel fel. Kétségtelen, hogy a németesítő törekvésekkel szemben: a jogos nemzeti tiltakozás hangsúlya. Egy országot éltet a függetlenség vágya. Sajnos a nemesség egy, a Habsburgokkal megbékélt körében az osztályérdek legyőzte a nemzeti érdeket. Körükben a népi irányzat egyfajta gátépítésként szolgált az újítással, polgárosulással szemben. Viszont az elnyomott rétegek és a haladó gondolkodásúak, az igazságosság útját keresők számára a népi gondolatkör nem a felvilágosodás ellen, hanem annak jegyében jelentkezik.
A nemzeti szellemű kultúra megteremtésének vágya a magyar hagyományok, a sajátosan magyar nyelvi, irodalmi jelenségek és népszokások megőrzésére és megbecsülésére ösztönözte eleinte inkább csak az írókat, költőket. Ők voltak a népművészet első felfedezői, akiknek a politikai és irodalmi célkitűzések egybefonódásával a közéletben való jelenlétük meghatározó lett. A különféle ébredési mozgalmakkal kivétel nélkül minden literátor kapcsolatba került, hiszen ezen eszmék éltették leginkább a művészetet.
A népi irányzat hozzáállás, érdeklődés, tehetség szerint különböző módon, más-más eredménnyel nyilvánult meg híveinek alkotásaiban.
A XVIII. század közepéig senki sem foglalkozott a magyar népzene gyűjtésével, hiszen ami mindennapos, „természetes” volt, azzal nem foglalkoztak. A Monarchia számára a népzene is a magyar nemzettudat ébredését, megerősödését, és az önkényuralommal való szembehelyezkedést jelentette, így tudatosan nem foglalkoztak ezzel, annál is inkább, mivel zenei hagyományunk nem támasztotta alá a magyarság finnugor származásának teóriáját. Most viszont, a népdal jelentőségének felismerésével elindult kutatásának, tanulmányozásának útja. A Magyar Hírmondó című hetilap elsőként közölt felszólítást énekek gyűjtésére 1782-ben, bár csak az 1810-es évektől kezdenek sűrűsödni a népdalközlések. Felvilágosodás kori híres énekgyűjtők voltak, többek között Virág Benedek és Pálóczi Horváth Ádám. Gyűjtő elveik azonban még nem választják szét a régit és a népit, a népit és a népszerűt. Jelentős költőnk, Csokonai Vitéz Mihály viszont, aki maga is foglalkozott a népdalok gyűjtésével, már korán rámutatott a később Bartók által is hirdetett tényre, miszerint "a parasztok között kell keresni az igazi magyar dalt".
A reformkor irodalmi életének egyik kimagasló alakja, Kisfaludy Károly népdalírással is foglalkozott. A forráshoz nem a követni-akarás, hanem a jóindulatú leereszkedés gesztusával közeledett: nem tanulni akart tőle, inkább tanítani akarta, nem a műköltészetet kívánta a népivel megtermékenyíteni, hanem a műköltői magatartás alkalmazásával szerette volna a népdalt megnemesíteni.
Éppen ellenkező elméletet vallott ezzel kapcsolatban Kölcsey Ferenc, aki kezdeti fenntartásainak elmúltával szintén érdeklődött a népdalok iránt. Annak szellemét, szerkezetét, belső formáit „találgatta”, hogy az ellesett motívumokkal a maga érzéseit, mondanivalóját a népdal esztétikai inspirációja szerint önthesse formába. A népköltészetet a műköltészet felfrissítésére és nemzetibbé formálására akarta használni.
Arany János „nem csak” költő volt, hanem dalköltő is. A kor divatja szerint tisztán műkedvelői szándékból érdeklődött a népdal iránt, még gyűjteményt is szerkesztett magának. Költőóriásunk kapcsolatban állt a zenetudomány szinte minden ágát művelő Bartalus Istvánnal, akiről mondhatjuk, hogy a hazai szaktudomány egyik megalapítója. Az ő írásai szerint Arany kapcsolata a zenével már igen korán elkezdődött. Számunkra érdekes és fontos, hogy ez a nagyszerű ember „az akkori költői nemzedék kézi hangszerét – vagyis a gitárt- tudta kezelni”. A dalok, amelyeket komponált a népies műzene kategóriába tartoznak. Ezekről Kodály készített tanulmányt. Felismerte, hogy nem valódi parasztzenét tartalmaz, mégis elfogadta és így vélekedett: „Nem ismeri teljesen Aranyt, aki e gyűjteményt nem ismeri.”
A népdalgyűjtő Móricz Zsigmondról nem sokat tud a közvélemény. Pedig hagyatékának egyik legérdekesebb része e kevéssé ismert, nagy volumenű népköltési gyűjtés. 1903-1907 között 5 alkalommal járt több hónapos gyűjtőúton (előbb indult, mint Bartók), ennek eredménye 2500 oldalnyi lejegyzett népdal és népmese. A folklórhoz való erős kötődést és a gyűjtői precizitást tükrözi, hogy önerőből, mindenféle zenei előképesítés nélkül megtanult dallamot írni. Móricz és Bartók bár személyesen alig találkoztak, figyelemmel kísérték egymás munkáit, és életrajzukban is vannak kapcsolódási pontok. Mindketten inspirációs forrásra leltek a folklórban. Móricz az itt szerzett élményekből, megfigyelésekből táplálkozva újította meg a próza nyelvét. Merészen újszerű megközelítéssel ábrázolta a paraszti életet. Kialakult és makacsul tartotta magát az az illúzió, hogy a falu a derű, a csend, a nyugalom csábító színhelye. Pedig az idilli felszín mögött a szegénység, elégedetlenség volt jelen. Erőteljes realizmussal, naturalista vonásokkal az emberi és társadalmi valóságot hiteles képekben tárta fel. Móricz és Bartók alkotásaiban közös, hogy más hatásokkal párhuzamosan a folklórra is támaszkodva képesek voltak kifejezni a 20. századi modern, vívódó ember érzés- és gondolatvilágát.
Amint azt a fenti példák sora mutatja, a népdalkutatás elindult egy bizonyos úton, amely még az irodalomtudományhoz kapcsolódott. Ebből való fokozatos kiválása a zeneértők fellépésével indult meg, akik a népdal megítélésének új szempontjait hozták előtérbe. Felfigyeltek a népdal dallamára, s a szöveg mellett, annak lejegyzése is fontossá vált. Viszont ez a feladat, a 19. század „tipikus, félművelt zeneéletében” (Kodály), nem volt túl egyszerű. A szájhagyomány uralkodott az írásbeliséggel szemben, így nem csoda, hogy a korabeli magyar gyűjtők hibásan tájékozódtak benne.
A hazai zenetudomány megalapozói, Mátray Gábor és Bartalus István, a tudományos igényű népzenekutatás úttörői. Sajnos a kor zenei felkészültségének hiányosságai akadályozták meg őket abban, hogy az igazi népdalok és egyéb dallamok között különbséget tudjanak tenni. Ezt saját maguk is nehezítették - bár jobbító szándéktól vezérelve - alakító, javító tevékenységükkel.
A felkutatott anyagot zenei gyűjteményekben jelentették meg. Népszerűek voltak Mindszenthy Dániel, Mátray Gábor, Bartalus István, Kiss Áron munkái. Ezek közül Kodály egyedül Kiss Áron gyermekjáték-gyűjteményének dallamait tekintette tudományos szempontból értékesnek, a többiben legfeljebb megcsillanni látta az eredeti magyar népzenét.
E gyűjteményekről a következőket lehet összefoglalóan megállapítani Kodály nyomán:
1. sokszor másodkézből vagy emlékezet után pontatlanul lejegyzett dallamokat tartalmaz;
2. át vannak írva kíséretre;
3. a gyűjtők nem tudták, következésképpen nem is akarták a műdalt és a népdalt egymástól megkülönböztetni.
Ennek következményeként a magyar népdalkincs legnagyobb része egészen Kodály és Bartók fellépéséig feltáratlan maradt.
A század végén a népköltészet, a néprajz kutatói már valódi népi anyaggal foglalkoztak, és változtatás nélküli, pontos lejegyzésre törekedtek.
A tudományos hitelű népdalgyűjtés azonban nem bontakozhatott ki mindaddig, amíg technikai feltételei nem voltak adottak. Az úttörő ötlet és kezdeményezés, Vikár Béla érdeme, aki a fonográfot 1895-ben, elsőként a világon a néprajzi gyűjtés „szolgálatába” állította. A dalok gépi rögzítésével régi vágy, szöveg és dallam pontos lejegyzése valósult meg. E nagyszerű lehetőséget kihasználva, illetve felhasználva Vikár nyomán indult el Kodály és Bartók a népzenekutatás útján. „A múlt századi népzenekutatás elméleti eredményei jórészt elavultak. A kutatás erkölcsi-esztétikai indítékai és céljai azonban a XX. század elején is időszerűek voltak. A kulturális és társadalmi elmaradottság, a kétes nemzeti függetlenség nyomasztó gondja az a múlt századiakkal közös késztetés, mely Kodályt és Bartókot a modern népzenetudomány megalapítására indítja. Számos megállapításuk – mondja Paksa Katalin -, olykor még fogalmazásuk módja is mintha csak a XIX. századi elődök gondolatainak ismétlése lenne. De ami a tizenkilencedik századiaknál íróasztal melletti spekuláció vagy romantikus ábránd, az Bartóknál és Kodálynál hagyományos népi anyag tudományos vizsgálatával hitelesített valóságfeltárás.” (Kiszely)
A népiesség új történelmi értelmezésével a népdalnak tehát óriási jelentősége volt, melyet Paksa Katalin, zenetörténész így fogalmaz meg: „A XIX. századi Magyarországon a népdalt ismételten újraéledő, olykor szenvedélyes érdeklődés övezi. A népdal több önmagánál: jelkép, melyben kifejeződik a dicső múlt, a nemzeti öntudat ébredése, a függetlenségi harc lelkesedése és az önkényuralommal való szembehelyezkedés.”
A népzene helyzete a 19. századi magyar
zenei életben
Az előbbi fejezetben a népművészethez politikai és irodalmi szempontból
közelítettünk. Lassan elérkezünk, a kor körülményeinek, összefüggéseinek tisztázásával,
témánk magjához. Azonban, még mielőtt behatóbban kezdenénk foglalkozni a
népzenével, illetve annak „bartóki” kapcsolatával, mindenképpen szükségesnek
látom a korszak magyar zenei helyzetének, a népzene és műzene, mint két különálló
műfaj, több-kevesebb összefüggésének rövid felvázolását.
A magyar zene felett szinte minden irányzat otthagyta a maga zenerétegét. Valódi kibontakozásához azonban időre volt szüksége az oly nagymértékben sújtó történelmi viszontagságok következtében. Mindszenty Dániel, a 19. század jelentőssé vált népdalgyűjtője ezt finom érzékkel veszi észre. A magyar zene helyzetéről megfogalmazza ugyan, hogy annak színvonala sajnos Bécshez képest „ugyancsak gyermekcipőben jár”, de összehasonlításképpen megemlíti azt is, hogy az olasz, angol, a német nép zenei kultúrájától a magyar semmivel sem marad el.
A társadalom minden rétege a kultúrára, valamint a divatos, igényes zenére áhítozott. Az 1700-as évek óta a városok és a főúri rezidenciák muzsikusai egyaránt nyugati zenét játszanak, ilyen mintára létesülnek a zenei intézmények és az oktatás is. Az új, nemzeti eszmény azonban a magyar muzsika iránti egyre nagyobb érdeklődést eredményezte. A kisebb-nagyobb zeneszerzők, átírók, virtuózok e programnak rendelik alá teljes munkásságukat, amely által a magyaros műfajok, a verbunkos és a népies műdalok kultúrája kialakulhatott.
Az új tánczene mozgalom, a verbunkos műfaja hosszú időre meghatározta a magyar zene uralkodó stílusát. Eredetét nehéz megállapítanunk, de tény, hogy a cigánybandák kezén alakította ki jellegzetes formakészletét, így elveszítve a régi, népi hagyományokból származó gyökereit. Fontos megemlíteni, hogy Bartók gyűjtő munkálatai során rátalált a verbunkos ősi formájára, amelyet műveiben felhasznált.
A másik, utóbb említett műfaj, amelyet magyar nótaként is szokás emlegetni egy tipikus átmeneti jelenség volt, a ’48-as idők következtében lelassult népdal-ügyet hivatott helyettesíteni. Szerzői a népies stílust és a magasabb műzenéből kölcsönzött sablonokat keverve, létrehoztak egy bizonyos újkori lírát. Témánk sajátos aspektusából fontos megjegyezni, hogy e dalok kíséreteit gyakran gitáron játszották. A 19. század elején népszerű, divatos hangszer volt, elsősorban a polgárság körében. Nagy költőinket, mint Csokonait, Petőfit, Aranyt is vonzotta e lágy hangzású, megnyugtató hatású zeneszerszám. A gitár megjelenéséről, magyarországi kapcsolatáról téves eszmék élnek a köztudatban. Fiatalnak tartják magát a hangszert és hazánkban való meghonosodását is. Pedig mindkét vonatkozásban igen távolra nyúlnak vissza a gyökerek.
Tehát, a tárgyalt korszakban közkedveltsége koránt sem meglepő, bár tény, hogy újszerűen hatott, ami a hangszer akkoriban meginduló fejlődésének, kibontakozásának köszönhető. A városi dalkincs fő terjesztői voltak a népszínművek - ahol a gitár kísérőhangszerként és színpadi kellékként is fontos szerepet kapott -, továbbá a cigányzenészek. Ez, a városi élet eseményeit népi köntösben megfogalmazó zenei vonulat, hosszú távon nem talált megértést.
Jött, virágzott, és elmúlt. Így a 19. század második felétől fokozatosan elsekélyesedtek, mind kevesebbet tartottak meg belőlük. A nép hagyományos zenei ízlésének sokat ártott, ugyanakkor a népdalok új stílusának kialakulásához serkentő erő és forrás volt. Lajtha László így ír e műfajról: „A magyar tehetős társadalomnak meg kell próbálkoznia azzal, hogyan hat az ő ajkain a valódi magyar népdal.”
Különleges árnyalatot hozott a magyar zenei életbe, de sajnos valódi dalkincsünk számára szintén negatív hatású volt a cigány muzsikusok fellépése. Magyarországon a falu zenésze eredetileg mindig paraszt volt. Mégis, ez a mesterség lassanként a cigányok kezébe került, hivatásukká lett, és zenéjükkel ha-mar meghódították a népet. Elsősorban a nemesi osztályt szórakoztatták, így mi sem természetesebb, annál, hogy repertoárjuk telítve volt a népies műdalokkal. Ezek a dallamok, bekerülve a parasztok közé, veszélyt jelentettek a falusi muzsika és muzsikus számára, annak háttérbe szorításával.
„A cigányzenészek Magyarországon asszimilálódtak a magyar zenei hagyományokhoz, és sajátjuknak érzik ezt a zenét. (…) Nem „hoztak”, nem volt döntő beleszólásuk abba, hogy milyen legyen a magyar népzenei hagyomány, de legjobbjaik alkotó módon vettek részt a kivitelezésben.” (Csajághy György)
A magyar zene felett szinte minden irányzat otthagyta a maga zenerétegét. Valódi kibontakozásához azonban időre volt szüksége az oly nagymértékben sújtó történelmi viszontagságok következtében. Mindszenty Dániel, a 19. század jelentőssé vált népdalgyűjtője ezt finom érzékkel veszi észre. A magyar zene helyzetéről megfogalmazza ugyan, hogy annak színvonala sajnos Bécshez képest „ugyancsak gyermekcipőben jár”, de összehasonlításképpen megemlíti azt is, hogy az olasz, angol, a német nép zenei kultúrájától a magyar semmivel sem marad el.
A társadalom minden rétege a kultúrára, valamint a divatos, igényes zenére áhítozott. Az 1700-as évek óta a városok és a főúri rezidenciák muzsikusai egyaránt nyugati zenét játszanak, ilyen mintára létesülnek a zenei intézmények és az oktatás is. Az új, nemzeti eszmény azonban a magyar muzsika iránti egyre nagyobb érdeklődést eredményezte. A kisebb-nagyobb zeneszerzők, átírók, virtuózok e programnak rendelik alá teljes munkásságukat, amely által a magyaros műfajok, a verbunkos és a népies műdalok kultúrája kialakulhatott.
Az új tánczene mozgalom, a verbunkos műfaja hosszú időre meghatározta a magyar zene uralkodó stílusát. Eredetét nehéz megállapítanunk, de tény, hogy a cigánybandák kezén alakította ki jellegzetes formakészletét, így elveszítve a régi, népi hagyományokból származó gyökereit. Fontos megemlíteni, hogy Bartók gyűjtő munkálatai során rátalált a verbunkos ősi formájára, amelyet műveiben felhasznált.
A másik, utóbb említett műfaj, amelyet magyar nótaként is szokás emlegetni egy tipikus átmeneti jelenség volt, a ’48-as idők következtében lelassult népdal-ügyet hivatott helyettesíteni. Szerzői a népies stílust és a magasabb műzenéből kölcsönzött sablonokat keverve, létrehoztak egy bizonyos újkori lírát. Témánk sajátos aspektusából fontos megjegyezni, hogy e dalok kíséreteit gyakran gitáron játszották. A 19. század elején népszerű, divatos hangszer volt, elsősorban a polgárság körében. Nagy költőinket, mint Csokonait, Petőfit, Aranyt is vonzotta e lágy hangzású, megnyugtató hatású zeneszerszám. A gitár megjelenéséről, magyarországi kapcsolatáról téves eszmék élnek a köztudatban. Fiatalnak tartják magát a hangszert és hazánkban való meghonosodását is. Pedig mindkét vonatkozásban igen távolra nyúlnak vissza a gyökerek.
Tehát, a tárgyalt korszakban közkedveltsége koránt sem meglepő, bár tény, hogy újszerűen hatott, ami a hangszer akkoriban meginduló fejlődésének, kibontakozásának köszönhető. A városi dalkincs fő terjesztői voltak a népszínművek - ahol a gitár kísérőhangszerként és színpadi kellékként is fontos szerepet kapott -, továbbá a cigányzenészek. Ez, a városi élet eseményeit népi köntösben megfogalmazó zenei vonulat, hosszú távon nem talált megértést.
Jött, virágzott, és elmúlt. Így a 19. század második felétől fokozatosan elsekélyesedtek, mind kevesebbet tartottak meg belőlük. A nép hagyományos zenei ízlésének sokat ártott, ugyanakkor a népdalok új stílusának kialakulásához serkentő erő és forrás volt. Lajtha László így ír e műfajról: „A magyar tehetős társadalomnak meg kell próbálkoznia azzal, hogyan hat az ő ajkain a valódi magyar népdal.”
Különleges árnyalatot hozott a magyar zenei életbe, de sajnos valódi dalkincsünk számára szintén negatív hatású volt a cigány muzsikusok fellépése. Magyarországon a falu zenésze eredetileg mindig paraszt volt. Mégis, ez a mesterség lassanként a cigányok kezébe került, hivatásukká lett, és zenéjükkel ha-mar meghódították a népet. Elsősorban a nemesi osztályt szórakoztatták, így mi sem természetesebb, annál, hogy repertoárjuk telítve volt a népies műdalokkal. Ezek a dallamok, bekerülve a parasztok közé, veszélyt jelentettek a falusi muzsika és muzsikus számára, annak háttérbe szorításával.
„A cigányzenészek Magyarországon asszimilálódtak a magyar zenei hagyományokhoz, és sajátjuknak érzik ezt a zenét. (…) Nem „hoztak”, nem volt döntő beleszólásuk abba, hogy milyen legyen a magyar népzenei hagyomány, de legjobbjaik alkotó módon vettek részt a kivitelezésben.” (Csajághy György)
Essék szó a tárgyalt zenei irányzatok műzenében való megnyilvánulásáról is. A század romantikus elképzeléseinek megfelelően a népzenére identitást hordozó ősisége mellet esztétikai romlatlansága miatt volt szükség, mint a megteremtendő új nemzeti műzene alapjára. Viszont az akkori „eredeti magyar” kompozíciókban a szó igazi értelmében vett népdal kevés helyütt, vagy egyáltalán nincsen. Ennek oka egyrészt a néphagyomány stiláris rétegzettsége, mely a megfelelő zenei elemző vizsgálatok híján a gyűjtők körében általában fel sem merült, másrészt a már említett két bizonyos műfaj, a verbunkos és a népies műdalok népszerűsége a népdalokkal szemben. Tehát a kor felfogása mondhatni eleve kizárta annak a lehetőségét, hogy a népdal valódi mivoltában megjelenhessék, mert éppen jellegzetes vonásaiban (hangsor, dallam, ritmus, előadásmód) nem talált össze azzal a zenei nyelvvel, amellyel összepárosítják, amelyhez hozzáerőltetik. Liszt Ferenc is gyakran a cigányok között gyűjtött dallamokat. Ilyen forrásból születtek Magyar Rapszódiái. Ez a muzsika viszont nemcsak dekoratív külsőségeiben ragadta meg. Volt olyan zseniális, hogy a felhasznált zenei anyagot „visszamagyarosította” és annak mélyebb tartalmáig elhatolva, hatalmas, grandiózus remekműveket alkotott.
Tulajdonképpen a korszakban, a zenével foglalkozók, mindnyájan a valódi népzenét keresték. Ez az út nem volt egyszerű és tévedésektől mentes, de jelentősnek számít. Hozzájárult ahhoz, amit a későbbiekben Bartók és Kodály valósított meg, vagyis hogy a valódi magyar népdalkincs az őt megillető helyé-re került mindenféle tekintetben.
Népies műdal – gitárkísérettel
Dr. Kárpáthy Ernő és Balázs Árpád kottájának címlapja és kottapéldája
A „természet tüneménye”
A következőkben, lehámozva a már taglalt, különféle történelmi, irodalmi, politikai viszonyokat, csak a népzenére koncentrálva kerül bemutatásra Bartók munkássága.
A népdal felfedezése, gyűjtése
A népdal felfedezése Bartóknál nagy kitérők után ért célhoz. Mindig jelen volt a természet, a paraszti kultúra iránti vonzalma, de addig a bizonyos „öntudatra ébredésig” nem gondolt rájuk komolyan. Később aztán e két fogalom: természet és paraszti kultúra, szinte szinonimák lettek szótárában, felfogása szerint ugyanis „a népi a természetibe, mint lételemébe ágyazódik bele”.
Édesanyja feljegyzéseiből tudjuk, hogy „4 éves korában egy ujjal kiverte a zongorán az előtte ismeretes népdalokat”, amelyek visszaemlékezései szerint akkor divatos népies műdalok voltak. A zongora és zeneszerzői tanulmányok során egyre halványodó emlékek, utolsó éves zeneakadémista korában, 1903-ban újra felélénkültek, köszönhetően a millennium által erőre kapott újabb függetlenségi hullámnak. Kodály így jellemezte ezt az időt: „Magyarságot követelt a közvélemény minden téren: a hadseregben magyar vezényszót, címert, Gotterhalte helyett magyar himnuszt… Bartók is a teljes magyarságot akarta a nyelvtől a ruháig. Évekig az akkoriban felkapott magyaros ruhában járt, azt viselte a hangversenydobogón is… Természetesen zenéjében is magyar akart lenni”. Felelevenítette a „népzenével” kapcsolatos régi, gyermekorri emlékeit, amelyről akkor még nem sejtette, hogy a városok, műveltebb körök, vidékre is beszivárgott daltermése. Az igazi népdallal való véletlen találkozás keltette fel gyanúját 1904-ben, a Gömör megyei Gerlicepusztán, ahová dolgozni, felkészülni vonult vissza. Itt lett figyelmes egy székely parasztlány, Dósa Lidi énekére. Azonnal megérezte a városi és falusi előadásmód közötti minőségi különbséget, azt, hogy mennyivel nemesebb ez az egyszerű dallam, mint a cigányzenekarok szalonos zenéje. Rádöbbent arra is, hogy az eldugott, kis falvakban sokkal több ismeretlen és érdekes népdal él, mint amivel eddig érintkezett. Első népdalfeljegyzései származnak innen és ezen érdekes különbségek megtapasztalása által új gondolatok, lassan körvonalazódó tervek kezdenek érlelődni benne. Húgának így ír erről 1904-ben: „Most új tervem van: a magyar népdal legszebbjeit összegyűjtöm, a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műzene nívójára emelem.”
E sorokból olvasva tehát, eleinte csak zeneszerzői célkitűzésekkel közeledett a népdalgyűjtéshez, de helyes út volt, alapja a tudományos szellemű kutatásnak. Hogy a megvalósulás irányában nagyot léptek előre ilyen jellegű tervei, abban fontos szerepe volt Kodály Zoltánnak. Barátságuk a népdalgyűjtés kapcsán kezdődött 1905-ben. Kodály ekkor már jártasabb, tapasztaltabb szakember volt e témában. Sokrétű tanulmányokat folytatott, amelyek által mind világosabb rálátást nyert a magyarországi népdalkutatás helyzetére, a legsürgősebb tennivalókra. Bartók hozzá fordult, hogy tanácsát kérje további munkájához. Ez az irányítás több volt, mint gyakorlati útmutatás, különösen a kezdeti időkben jelentett sokat Bartóknak.
Zenefolklór kutatásuk célja:
1. parasztdallamok tudományos zenei rendszerbe foglalt gyűjteményét létesíteni
2. ezen anyagok összehasonlításával megállapítani az egyes zenei stílusokat és azok eredetét
Ezen célok minél hatékonyabb megvalósulása érdekében Bartók A Magyar népzene című tanulmányában leírja, „Hogyan kell népi dallamokat gyűjteni?”:
• nem elég tisztán művészi céllal, zenei érték szerint válogatni, tudományos szellemben minden dallamot össze kell gyűjteni, amit a parasztok énekelnek, tekintet nélkül művészi értékére
• fonográf, vagy gramofon használata mindenképpen szükséges, még akkor is, ha látszólag nagyon egyszerű dallamról van szó, hiszen a paraszti éneklésmód tele van jellegzetes sajátságokkal
(például a hang portamentója)
• minden összegyűjtött dallam nagy számú variánssal rendelkezzen, mert éppen ezek sokasága tanúsítja az igazi népdalok életképességét és autochton voltát
• főként a legegyszerűbb, legszegényebb, a várostól legtávolabb élő, elzárt közösségek közt kell keresni
A „bartóki” szempontok szerinti gyűjtésre legalkalmasabb terület a régi, csonkítatlan Magyarország volt. Bőséges, változatos zenei anyagra találtak itt, aminek oka, hogy a magyar lakosság mellett különböző nemzetiségek éltek (élnek). Hamar felismerték, hogy ezeken a területeken a kutatások éppoly fontosak, hiszen saját népük anyagát csakis szomszédjait megismerve fedezhetik fel igazán. Bartók már 1906-ban a szlovák dallamok gyűjtését is megkezdte, majd három év múlva a magyarországi román népzenére is kiterjesztette munkáját. Közismert, hogy később ez irányú tevékenysége milyen széleskörűvé vált.
Az egész magyarlakta területet négy zenedialektus-területre osztotta fel Bartók:
I. dunántúli
II. felső-magyarországi, a Dunától és Tiszától északra
III. tiszavidéki, vagy nagyalföldi
IV. erdélyi (ideszámítva Bukovinát)
„Megjegyzendő, hogy zenedialektusbeli eltérések csak az ún. régi stílus dallamanyagában észlelhetők, tehát ez a felosztás a dallamoknak csak erre a részére vonatkozik.” (Bartók: A magyar népdal)
(Az 1924-ben keletkezett A magyar népdal című tanulmányában Moldva magyarlakta területeit, rendelkezésre álló adatok híján, még nem említi a felsorolásban. A térképen viszont jelölve van, V számmal.)
Bartóknak valósággal szenvedélyévé vált a népdalgyűjtés. Határtalan lelkesedéssel és töretlen kitartással dolgozott hosszú éveken át. Ennek magyarázata lehet, hogy nemzeti kötelességnek tekintette a pusztuló magyar népdalkincs megmentését. Zeneszerzői vonatkozásban pedig a kiapadhatatlan forrást látta, amely szintén ösztönző hatást jelentett. E két ügy szolgálatát segítette, hogy Bartók tulajdonságaiban is megkapta az ehhez szükséges erőt: a gyűjtőszenvedélyt és a természetszeretetet.
Bartók és Kodály kezdettől tudták, hogy csak akkor kapnak tiszta képet, ha a minél nagyobb arányú gyűjtés eredményét lejegyzik, és jól áttekinthetően rendszerezik. Fontos, elsődleges feladat volt a népdal és műdal szétválasztása, ami nem volt könnyű. Bartók maga is lassan tanult meg különbséget tenni közöttük. A rengeteg munka, az elmélyült elemzés azonban meghozta gyümölcsét: megalkottak egy tudományos elméletet, Krohn Ilmari, finn zenefolklór-kutató nyomán, amellyel lehetségessé vált a népdalok zenei rendszerezése.
A népdal megmentésének ügyét mindketten életcéljuknak tekintették, 1918-ig szoros együttműködésben, később egymás eredményeinek figyelembe-vételével, majd 1934-től ismét együtt harcoltak érte. Közös célért, együtt, de nem azonos eszközökkel. Egyéniségük eltérő vonásaiból fakadóan különböző érdeklődési területek alakultak ki, a népzenekutatás más-más oldalaihoz vonzódtak: Kodály főként a népdalok és az írásban fennmaradt zenetörténeti emlékek kapcsolatainak felderítésén dolgozott, Bartók az élő népzene különböző rétegeit, azok sajátosságait, egymásra hatását kutatta. Emellett fontos különbség volt kettejük között, hogy Bartók az egész Kárpát-medence folklórkutatója volt. A népzenei ihletést nemcsak a magyar anyagban kereste. A környező népek dalain kívül arab, török, amerikai népzenével is behatóan foglalkozott.
Mindezzel nemcsak tudományos kutatómunkáját tette teljesebbé, hanem azt a nemes, ma is követendő eszmét szolgálta, amelyet 1931-ben e szavakkal fejezett ki: „Az én igazi vezéreszmém, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem –amennyire erőmtől telik- szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás.”
A következőkben, lehámozva a már taglalt, különféle történelmi, irodalmi, politikai viszonyokat, csak a népzenére koncentrálva kerül bemutatásra Bartók munkássága.
A népdal felfedezése, gyűjtése
A népdal felfedezése Bartóknál nagy kitérők után ért célhoz. Mindig jelen volt a természet, a paraszti kultúra iránti vonzalma, de addig a bizonyos „öntudatra ébredésig” nem gondolt rájuk komolyan. Később aztán e két fogalom: természet és paraszti kultúra, szinte szinonimák lettek szótárában, felfogása szerint ugyanis „a népi a természetibe, mint lételemébe ágyazódik bele”.
Édesanyja feljegyzéseiből tudjuk, hogy „4 éves korában egy ujjal kiverte a zongorán az előtte ismeretes népdalokat”, amelyek visszaemlékezései szerint akkor divatos népies műdalok voltak. A zongora és zeneszerzői tanulmányok során egyre halványodó emlékek, utolsó éves zeneakadémista korában, 1903-ban újra felélénkültek, köszönhetően a millennium által erőre kapott újabb függetlenségi hullámnak. Kodály így jellemezte ezt az időt: „Magyarságot követelt a közvélemény minden téren: a hadseregben magyar vezényszót, címert, Gotterhalte helyett magyar himnuszt… Bartók is a teljes magyarságot akarta a nyelvtől a ruháig. Évekig az akkoriban felkapott magyaros ruhában járt, azt viselte a hangversenydobogón is… Természetesen zenéjében is magyar akart lenni”. Felelevenítette a „népzenével” kapcsolatos régi, gyermekorri emlékeit, amelyről akkor még nem sejtette, hogy a városok, műveltebb körök, vidékre is beszivárgott daltermése. Az igazi népdallal való véletlen találkozás keltette fel gyanúját 1904-ben, a Gömör megyei Gerlicepusztán, ahová dolgozni, felkészülni vonult vissza. Itt lett figyelmes egy székely parasztlány, Dósa Lidi énekére. Azonnal megérezte a városi és falusi előadásmód közötti minőségi különbséget, azt, hogy mennyivel nemesebb ez az egyszerű dallam, mint a cigányzenekarok szalonos zenéje. Rádöbbent arra is, hogy az eldugott, kis falvakban sokkal több ismeretlen és érdekes népdal él, mint amivel eddig érintkezett. Első népdalfeljegyzései származnak innen és ezen érdekes különbségek megtapasztalása által új gondolatok, lassan körvonalazódó tervek kezdenek érlelődni benne. Húgának így ír erről 1904-ben: „Most új tervem van: a magyar népdal legszebbjeit összegyűjtöm, a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műzene nívójára emelem.”
E sorokból olvasva tehát, eleinte csak zeneszerzői célkitűzésekkel közeledett a népdalgyűjtéshez, de helyes út volt, alapja a tudományos szellemű kutatásnak. Hogy a megvalósulás irányában nagyot léptek előre ilyen jellegű tervei, abban fontos szerepe volt Kodály Zoltánnak. Barátságuk a népdalgyűjtés kapcsán kezdődött 1905-ben. Kodály ekkor már jártasabb, tapasztaltabb szakember volt e témában. Sokrétű tanulmányokat folytatott, amelyek által mind világosabb rálátást nyert a magyarországi népdalkutatás helyzetére, a legsürgősebb tennivalókra. Bartók hozzá fordult, hogy tanácsát kérje további munkájához. Ez az irányítás több volt, mint gyakorlati útmutatás, különösen a kezdeti időkben jelentett sokat Bartóknak.
Zenefolklór kutatásuk célja:
1. parasztdallamok tudományos zenei rendszerbe foglalt gyűjteményét létesíteni
2. ezen anyagok összehasonlításával megállapítani az egyes zenei stílusokat és azok eredetét
Ezen célok minél hatékonyabb megvalósulása érdekében Bartók A Magyar népzene című tanulmányában leírja, „Hogyan kell népi dallamokat gyűjteni?”:
• nem elég tisztán művészi céllal, zenei érték szerint válogatni, tudományos szellemben minden dallamot össze kell gyűjteni, amit a parasztok énekelnek, tekintet nélkül művészi értékére
• fonográf, vagy gramofon használata mindenképpen szükséges, még akkor is, ha látszólag nagyon egyszerű dallamról van szó, hiszen a paraszti éneklésmód tele van jellegzetes sajátságokkal
(például a hang portamentója)
• minden összegyűjtött dallam nagy számú variánssal rendelkezzen, mert éppen ezek sokasága tanúsítja az igazi népdalok életképességét és autochton voltát
• főként a legegyszerűbb, legszegényebb, a várostól legtávolabb élő, elzárt közösségek közt kell keresni
A „bartóki” szempontok szerinti gyűjtésre legalkalmasabb terület a régi, csonkítatlan Magyarország volt. Bőséges, változatos zenei anyagra találtak itt, aminek oka, hogy a magyar lakosság mellett különböző nemzetiségek éltek (élnek). Hamar felismerték, hogy ezeken a területeken a kutatások éppoly fontosak, hiszen saját népük anyagát csakis szomszédjait megismerve fedezhetik fel igazán. Bartók már 1906-ban a szlovák dallamok gyűjtését is megkezdte, majd három év múlva a magyarországi román népzenére is kiterjesztette munkáját. Közismert, hogy később ez irányú tevékenysége milyen széleskörűvé vált.
Az egész magyarlakta területet négy zenedialektus-területre osztotta fel Bartók:
I. dunántúli
II. felső-magyarországi, a Dunától és Tiszától északra
III. tiszavidéki, vagy nagyalföldi
IV. erdélyi (ideszámítva Bukovinát)
„Megjegyzendő, hogy zenedialektusbeli eltérések csak az ún. régi stílus dallamanyagában észlelhetők, tehát ez a felosztás a dallamoknak csak erre a részére vonatkozik.” (Bartók: A magyar népdal)
(Az 1924-ben keletkezett A magyar népdal című tanulmányában Moldva magyarlakta területeit, rendelkezésre álló adatok híján, még nem említi a felsorolásban. A térképen viszont jelölve van, V számmal.)
Bartóknak valósággal szenvedélyévé vált a népdalgyűjtés. Határtalan lelkesedéssel és töretlen kitartással dolgozott hosszú éveken át. Ennek magyarázata lehet, hogy nemzeti kötelességnek tekintette a pusztuló magyar népdalkincs megmentését. Zeneszerzői vonatkozásban pedig a kiapadhatatlan forrást látta, amely szintén ösztönző hatást jelentett. E két ügy szolgálatát segítette, hogy Bartók tulajdonságaiban is megkapta az ehhez szükséges erőt: a gyűjtőszenvedélyt és a természetszeretetet.
Bartók és Kodály kezdettől tudták, hogy csak akkor kapnak tiszta képet, ha a minél nagyobb arányú gyűjtés eredményét lejegyzik, és jól áttekinthetően rendszerezik. Fontos, elsődleges feladat volt a népdal és műdal szétválasztása, ami nem volt könnyű. Bartók maga is lassan tanult meg különbséget tenni közöttük. A rengeteg munka, az elmélyült elemzés azonban meghozta gyümölcsét: megalkottak egy tudományos elméletet, Krohn Ilmari, finn zenefolklór-kutató nyomán, amellyel lehetségessé vált a népdalok zenei rendszerezése.
A népdal megmentésének ügyét mindketten életcéljuknak tekintették, 1918-ig szoros együttműködésben, később egymás eredményeinek figyelembe-vételével, majd 1934-től ismét együtt harcoltak érte. Közös célért, együtt, de nem azonos eszközökkel. Egyéniségük eltérő vonásaiból fakadóan különböző érdeklődési területek alakultak ki, a népzenekutatás más-más oldalaihoz vonzódtak: Kodály főként a népdalok és az írásban fennmaradt zenetörténeti emlékek kapcsolatainak felderítésén dolgozott, Bartók az élő népzene különböző rétegeit, azok sajátosságait, egymásra hatását kutatta. Emellett fontos különbség volt kettejük között, hogy Bartók az egész Kárpát-medence folklórkutatója volt. A népzenei ihletést nemcsak a magyar anyagban kereste. A környező népek dalain kívül arab, török, amerikai népzenével is behatóan foglalkozott.
Mindezzel nemcsak tudományos kutatómunkáját tette teljesebbé, hanem azt a nemes, ma is követendő eszmét szolgálta, amelyet 1931-ben e szavakkal fejezett ki: „Az én igazi vezéreszmém, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem –amennyire erőmtől telik- szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás.”
Bartók a népzenéről
Mit kell érteni a népzenén? Bartók tágabb és szűkebb értelemben veszi ennek megfogalmazását.
„Tágabb értelemben a népzene mindazoknak a dallamoknak az összessége, amelyek a parasztosztályban bizonyos térbeli és időbeli elterjedtségben, mint a parasztok zenei ösztönének spontán kifejezői valaha éltek, vagy jelenleg élnek.”
Kérdésként merülhet fel: vajon hogyan születik a valódi népzene?
Az ilyen zene születése folyamatában a zene teremtője nem annyira tudatosan alkotó, uralkodó tényező, mint inkább résztvevő, átélő alany, aki életével ad tartalmat az elemi erő kibontakozásának. Nevezhetjük mágikus zenének, ha Grandpierre K. Endre meghatározását vesszük alapul, miszerint: „Mágikus egy folyamat, egy cselekvés akkor, ha öntörvényű és elemi erejű.” (A mágikus szó egy kissé furcsán hat, általában idegenkedünk tőle, szemfényvesztés, megfoghatatlan misztika jut róla eszünkbe. Mégis, utánajárva a szó eredetének, mertem használni, mivel magyar nyelvi és őstörténeti vonatkozásokat találtam.) Öntörvényű akkor, ha minden külső befolyástól, manipulációtól mentes. Elemi erejű pedig akkor, ha maguk a természeti erők hajtják.
Bartók ezt írja: „az igazi népzene a természet tüneménye”, „minden külső befolyástól mentes”. Tehát valószínű, hogy Bartók valamiféle öntörvényű folyamatot és természeti erőt érzékel az igazi zenében. A következő idézet is erről tanúskodik. „Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, az állatok. Ez a fajta zene tulajdonképpen nem más, mint a városi kultúráktól nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye.”
A népzene másik „bartóki” megfogalmazása:
”Szűkebb értelemben azoknak a dallamoknak az összessége, amelyek a paraszti életforma részeként, bizonyos zenei stílusegységet mutatnak. (…)
Időbeli és térbeli elterjedtségük folytán ezek a dallamok átalakulnak: az eredeti dallam variánsait teremtik meg. Ha e különböző elemek változásai hosszú időn keresztül ugyanabban a műfajban és ugyanabban az irányban érvényesülnek, olyan dallamcsoportok formálódhatnak, amelyek már bizonyos stílusegységeket mutathatnak; más szóval szűkebb értelemben vett népzene születik.”
Ezekből a stílusegységekből ismerhetjük fel egy korszak dallamainak együvé tartozását. Magyar parasztzenénk három csoportra oszlik:
1. régi stílusú dallamok
2. új stílusú dallamok
3. egységes stílust nem alkotó, vegyes osztály.
Mindhárom csoport zenei anyagára ugyanúgy érvényes, hogy „valósággal
klasszikus példái annak, miként lehet lehető legkisebb formában, legszerényebb
eszközökkel valamilyen zenei gondolatot a maga frissességében, arányosan,
egyszóval a lehető legtökéletesebb módon kifejezni.”A különböző stílusok sajátságairól
röviden:
A régi stílus dallamainak uralkodó pentaton jellege, parlando-rubato ritmusa, arra enged következtetni, hogy azok egy régi, ázsiai zenekultúra maradványait őrzik. Ezeket az ősi vonásokat leginkább az erdélyi székelyek tudták megtartani, talán földrajzi fekvésük következtében. A pentatónia jelentkezhet a maga teljes tisztaságában, vagy a diatonikus skála két hangjával kiegészülve. Ha a 2. és 6. fok hangsúlytalan ütemrészen van, akkor átfutó, másodrendű szerepet játszik, viszont ha főhangként szerepel, úgy dór, eol, vagy fríg hangsorúvá változtatja a dallamot. Túlnyomó részben 4 sorosak, amelyek tartalmilag rendszerint különbözőek. A legérdekesebb, legösztönzőbb, legértékesebb dallamok e csoporthoz tartoznak.
Az új stílusú népdalok „modern” formája bizonyos nyugat-európai hatásokat mutat. Felépítésük a kis dalformához áll közel. A négy dallamsornak nem mindegyike különböző tartalmú, egy vagy kettő bizonyos sablonok szerint ismétlődik. Egy részük kifejezetten a dúr-rendszerben mozog, de találunk dór, mixolíd, eol hangneműeket is bőven. Keletkezésüket vizsgálva feltételezhető, hogy a népies műdalokkal kapcsolatban álltak. Feszes táncritmusúak, a melizmák szinte teljesen hiányoznak.
Bartók e két osztály dallamairól, összehasonlítva azokat a szomszédos népek zenei anyagával megállapította, hogy a magyar föld autochton termékei. Ezen belül a régi és új zenei termékek közt is felállít egyfajta értékelést:
„… lehetetlen nem jobban szeretni a régit, mint az újat, mély és megindító melankóliájú, súlyos veretű dallamai miatt. A muzsikusok alkotóképzeletét is összehasonlíthatatlanul jobban megtermékenyíti ez a ritka és finom mértéktartású zene, mint az új dallamok könnyen megközelíthető vidámsága.”
A harmadik kategória, a vegyes osztály dallamai mutatják a legheterogénebb képet. Idegen, főként a nyugat-európai (német, cseh, morva, szlovák) zenekultúra beszivárgása látszik. Elég nagy részük átváltozott a kelet-európai légkörben. A zenei anyag a dúr-, moll-rendszer nyomait őrzi leginkább. Ritmusuk tempo giusto. Szerkezetük architektonikus. Ezeket a dallamokat nem lehet jellegzetes magyar termékeknek nevezni. „Kevésbé érdekesek, kivéve azokat, melyeken Kelet-Európa bélyege világosan felismerhető.”
Az utóbbi két csoport idegen hatásainak beépüléséről szólnék még röviden. Bartók hangsúlyozza, hogy az ilyen átvett idegen elemek csak akkor válnak parasztdallamokká, ha velük a parasztok ösztönszerűleg élnek. Ha ezek a dallamtöredékek nem tudnak asszimilálódni, gyökeret verni, úgy csak, mint szórványos, véletlen átvételek jönnek számba.
A népköltészet dallamai eredetileg éneklési alkalmak szerint élesen elhatárolt csoportokra oszlottak. Ezek mindegyikének határozott egyéni jellege volt.
Nálunk, magyaroknál megkülönböztethetők:
• szertartáshoz kötött énekek (ezen belül több csoport)
• táncdallamok
• tulajdonképpeni dalok, alkalomhoz nem kapcsolódva, lírikus, epikus szövegekre
A 19. században ez megváltozott. A lírai és epikus daloknak egy új, a régitől teljesen különböző stílusa alakult ki, amely háttérbe szorította e csoport dallamait, s mellette a régi táncdallamokat is. A változás során a szertartásokkal együtt a szertartási énekek is eltűntek. Így tulajdonképpen egy csoportot alkotnak az újabb magyar népzene dallamai, és ez a lírai és epikus szövegek dallamainak csoportja. Fontos megjegyezni, hogy ezen stílus megjelenésével, terjedésével, a régi dalokat a feledés árnyéka fokozatosan belepte, így gyűjtésük komoly nehézségeket jelentett. Amikor Bartók és társai felfedezték, már kiveszőfélben voltak. De, ez az „utolsó pillanat” is elegendő volt e kincsek nagy számú felleléséhez.
A régi stílus dallamainak uralkodó pentaton jellege, parlando-rubato ritmusa, arra enged következtetni, hogy azok egy régi, ázsiai zenekultúra maradványait őrzik. Ezeket az ősi vonásokat leginkább az erdélyi székelyek tudták megtartani, talán földrajzi fekvésük következtében. A pentatónia jelentkezhet a maga teljes tisztaságában, vagy a diatonikus skála két hangjával kiegészülve. Ha a 2. és 6. fok hangsúlytalan ütemrészen van, akkor átfutó, másodrendű szerepet játszik, viszont ha főhangként szerepel, úgy dór, eol, vagy fríg hangsorúvá változtatja a dallamot. Túlnyomó részben 4 sorosak, amelyek tartalmilag rendszerint különbözőek. A legérdekesebb, legösztönzőbb, legértékesebb dallamok e csoporthoz tartoznak.
Az új stílusú népdalok „modern” formája bizonyos nyugat-európai hatásokat mutat. Felépítésük a kis dalformához áll közel. A négy dallamsornak nem mindegyike különböző tartalmú, egy vagy kettő bizonyos sablonok szerint ismétlődik. Egy részük kifejezetten a dúr-rendszerben mozog, de találunk dór, mixolíd, eol hangneműeket is bőven. Keletkezésüket vizsgálva feltételezhető, hogy a népies műdalokkal kapcsolatban álltak. Feszes táncritmusúak, a melizmák szinte teljesen hiányoznak.
Bartók e két osztály dallamairól, összehasonlítva azokat a szomszédos népek zenei anyagával megállapította, hogy a magyar föld autochton termékei. Ezen belül a régi és új zenei termékek közt is felállít egyfajta értékelést:
„… lehetetlen nem jobban szeretni a régit, mint az újat, mély és megindító melankóliájú, súlyos veretű dallamai miatt. A muzsikusok alkotóképzeletét is összehasonlíthatatlanul jobban megtermékenyíti ez a ritka és finom mértéktartású zene, mint az új dallamok könnyen megközelíthető vidámsága.”
A harmadik kategória, a vegyes osztály dallamai mutatják a legheterogénebb képet. Idegen, főként a nyugat-európai (német, cseh, morva, szlovák) zenekultúra beszivárgása látszik. Elég nagy részük átváltozott a kelet-európai légkörben. A zenei anyag a dúr-, moll-rendszer nyomait őrzi leginkább. Ritmusuk tempo giusto. Szerkezetük architektonikus. Ezeket a dallamokat nem lehet jellegzetes magyar termékeknek nevezni. „Kevésbé érdekesek, kivéve azokat, melyeken Kelet-Európa bélyege világosan felismerhető.”
Az utóbbi két csoport idegen hatásainak beépüléséről szólnék még röviden. Bartók hangsúlyozza, hogy az ilyen átvett idegen elemek csak akkor válnak parasztdallamokká, ha velük a parasztok ösztönszerűleg élnek. Ha ezek a dallamtöredékek nem tudnak asszimilálódni, gyökeret verni, úgy csak, mint szórványos, véletlen átvételek jönnek számba.
A népköltészet dallamai eredetileg éneklési alkalmak szerint élesen elhatárolt csoportokra oszlottak. Ezek mindegyikének határozott egyéni jellege volt.
Nálunk, magyaroknál megkülönböztethetők:
• szertartáshoz kötött énekek (ezen belül több csoport)
• táncdallamok
• tulajdonképpeni dalok, alkalomhoz nem kapcsolódva, lírikus, epikus szövegekre
A 19. században ez megváltozott. A lírai és epikus daloknak egy új, a régitől teljesen különböző stílusa alakult ki, amely háttérbe szorította e csoport dallamait, s mellette a régi táncdallamokat is. A változás során a szertartásokkal együtt a szertartási énekek is eltűntek. Így tulajdonképpen egy csoportot alkotnak az újabb magyar népzene dallamai, és ez a lírai és epikus szövegek dallamainak csoportja. Fontos megjegyezni, hogy ezen stílus megjelenésével, terjedésével, a régi dalokat a feledés árnyéka fokozatosan belepte, így gyűjtésük komoly nehézségeket jelentett. Amikor Bartók és társai felfedezték, már kiveszőfélben voltak. De, ez az „utolsó pillanat” is elegendő volt e kincsek nagy számú felleléséhez.
A fejezet végéhez közeledve kitérnék még a parasztdallamokban megnyilvánuló prozódiára. A prozódia a zenei hangsúlyozásnak, szöveg-dallam viszonyának elmélete. A magyar népdalok tudvalevően magyar hangsúlyos verselésűek, amely hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok rendszeres váltakozásán alapul. Ennek „szabálytalan” használatában Bartók kifejezésbeli lehetőségeket látott, ami népdalfeldolgozásaiban, így a Gyermekeknekben meg is mutatkozik. A régebbi parasztelőadásban az egyes szövegsorok elé szótagok vagy valamilyen zöngés mássalhangzó beékelése gyakori volt. Kodály egyik tanulmányában így ír erről: „a hangsúlyos hangnak elölről való megtámasztása úgy látszik fiziológiai szükség”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése