A hagyományőrző mozgalmak és a
népdalkutatás kezdete, kibontakozása
A felvilágosodás és a romantika eszméi, a reformkorszak fokozatos emelkedést hoztak hazánk számára. Az ország
ereje, igyekezete, alkotókedve minden téren megmutatkozott. Rendkívül fontos,
tudatformáló hatású volt a költészet és a muzsika.
Ebben az időben hivatalos nyelvünk, II. József rendelete alapján, a német volt, ami persze ellenállást vont maga után, hiszen minden nemzet elsősorban nyelvében hordozza identitástudatát. Az erdélyi Aranka György így írt erről 1791-ben: „Nem lehet egy nemzetnek világosodásra jutni semmiképpen, hanem csak a nemzeti nyelv útján.” A reformkorban születik meg a szövegében, dallamában egyaránt nemzeti imádságunknak számító Himnusz és Szózat sorai, amelyek mind a mai napig „minden magyar kebelben visszhangra találnak” - áll a Pesti Hírlap, 1843. június 11-ei számában.
Itt fontos megjegyezni, hogy nem valamiféle kormányrendelet, hanem a nép közös akarata tette nemzeti fohászunkká e remekműveket. Magyar létünkért harcolva tehát, kettős mozgalom indult el, egy újító szándékú és egy, ami ehhez szükséges, a népi hagyományok fenntartását szolgáló.
A hagyományőrzés meglehetősen sokféle jelenséget ölel fel. Kétségtelen, hogy a németesítő törekvésekkel szemben: a jogos nemzeti tiltakozás hangsúlya. Egy országot éltet a függetlenség vágya. Sajnos a nemesség egy, a Habsburgokkal megbékélt körében az osztályérdek legyőzte a nemzeti érdeket. Körükben a népi irányzat egyfajta gátépítésként szolgált az újítással, polgárosulással szemben. Viszont az elnyomott rétegek és a haladó gondolkodásúak, az igazságosság útját keresők számára a népi gondolatkör nem a felvilágosodás ellen, hanem annak jegyében jelentkezik.
A nemzeti szellemű kultúra megteremtésének vágya a magyar hagyományok, a sajátosan magyar nyelvi, irodalmi jelenségek és népszokások megőrzésére és megbecsülésére ösztönözte eleinte inkább csak az írókat, költőket. Ők voltak a népművészet első felfedezői, akiknek a politikai és irodalmi célkitűzések egybefonódásával a közéletben való jelenlétük meghatározó lett. A különféle ébredési mozgalmakkal kivétel nélkül minden literátor kapcsolatba került, hiszen ezen eszmék éltették leginkább a művészetet.
A népi irányzat hozzáállás, érdeklődés, tehetség szerint különböző módon, más-más eredménnyel nyilvánult meg híveinek alkotásaiban.
A XVIII. század közepéig senki sem foglalkozott a magyar népzene gyűjtésével, hiszen ami mindennapos, „természetes” volt, azzal nem foglalkoztak. A Monarchia számára a népzene is a magyar nemzettudat ébredését, megerősödését, és az önkényuralommal való szembehelyezkedést jelentette, így tudatosan nem foglalkoztak ezzel, annál is inkább, mivel zenei hagyományunk nem támasztotta alá a magyarság finnugor származásának teóriáját. Most viszont, a népdal jelentőségének felismerésével elindult kutatásának, tanulmányozásának útja. A Magyar Hírmondó című hetilap elsőként közölt felszólítást énekek gyűjtésére 1782-ben, bár csak az 1810-es évektől kezdenek sűrűsödni a népdalközlések. Felvilágosodás kori híres énekgyűjtők voltak, többek között Virág Benedek és Pálóczi Horváth Ádám. Gyűjtő elveik azonban még nem választják szét a régit és a népit, a népit és a népszerűt. Jelentős költőnk, Csokonai Vitéz Mihály viszont, aki maga is foglalkozott a népdalok gyűjtésével, már korán rámutatott a később Bartók által is hirdetett tényre, miszerint "a parasztok között kell keresni az igazi magyar dalt".
A reformkor irodalmi életének egyik kimagasló alakja, Kisfaludy Károly népdalírással is foglalkozott. A forráshoz nem a követni-akarás, hanem a jóindulatú leereszkedés gesztusával közeledett: nem tanulni akart tőle, inkább tanítani akarta, nem a műköltészetet kívánta a népivel megtermékenyíteni, hanem a műköltői magatartás alkalmazásával szerette volna a népdalt megnemesíteni.
Éppen ellenkező elméletet vallott ezzel kapcsolatban Kölcsey Ferenc, aki kezdeti fenntartásainak elmúltával szintén érdeklődött a népdalok iránt. Annak szellemét, szerkezetét, belső formáit „találgatta”, hogy az ellesett motívumokkal a maga érzéseit, mondanivalóját a népdal esztétikai inspirációja szerint önthesse formába. A népköltészetet a műköltészet felfrissítésére és nemzetibbé formálására akarta használni.
Arany János „nem csak” költő volt, hanem dalköltő is. A kor divatja szerint tisztán műkedvelői szándékból érdeklődött a népdal iránt, még gyűjteményt is szerkesztett magának. Költőóriásunk kapcsolatban állt a zenetudomány szinte minden ágát művelő Bartalus Istvánnal, akiről mondhatjuk, hogy a hazai szaktudomány egyik megalapítója. Az ő írásai szerint Arany kapcsolata a zenével már igen korán elkezdődött. Számunkra érdekes és fontos, hogy ez a nagyszerű ember „az akkori költői nemzedék kézi hangszerét – vagyis a gitárt- tudta kezelni”. A dalok, amelyeket komponált a népies műzene kategóriába tartoznak. Ezekről Kodály készített tanulmányt. Felismerte, hogy nem valódi parasztzenét tartalmaz, mégis elfogadta és így vélekedett: „Nem ismeri teljesen Aranyt, aki e gyűjteményt nem ismeri.”
Ebben az időben hivatalos nyelvünk, II. József rendelete alapján, a német volt, ami persze ellenállást vont maga után, hiszen minden nemzet elsősorban nyelvében hordozza identitástudatát. Az erdélyi Aranka György így írt erről 1791-ben: „Nem lehet egy nemzetnek világosodásra jutni semmiképpen, hanem csak a nemzeti nyelv útján.” A reformkorban születik meg a szövegében, dallamában egyaránt nemzeti imádságunknak számító Himnusz és Szózat sorai, amelyek mind a mai napig „minden magyar kebelben visszhangra találnak” - áll a Pesti Hírlap, 1843. június 11-ei számában.
Itt fontos megjegyezni, hogy nem valamiféle kormányrendelet, hanem a nép közös akarata tette nemzeti fohászunkká e remekműveket. Magyar létünkért harcolva tehát, kettős mozgalom indult el, egy újító szándékú és egy, ami ehhez szükséges, a népi hagyományok fenntartását szolgáló.
A hagyományőrzés meglehetősen sokféle jelenséget ölel fel. Kétségtelen, hogy a németesítő törekvésekkel szemben: a jogos nemzeti tiltakozás hangsúlya. Egy országot éltet a függetlenség vágya. Sajnos a nemesség egy, a Habsburgokkal megbékélt körében az osztályérdek legyőzte a nemzeti érdeket. Körükben a népi irányzat egyfajta gátépítésként szolgált az újítással, polgárosulással szemben. Viszont az elnyomott rétegek és a haladó gondolkodásúak, az igazságosság útját keresők számára a népi gondolatkör nem a felvilágosodás ellen, hanem annak jegyében jelentkezik.
A nemzeti szellemű kultúra megteremtésének vágya a magyar hagyományok, a sajátosan magyar nyelvi, irodalmi jelenségek és népszokások megőrzésére és megbecsülésére ösztönözte eleinte inkább csak az írókat, költőket. Ők voltak a népművészet első felfedezői, akiknek a politikai és irodalmi célkitűzések egybefonódásával a közéletben való jelenlétük meghatározó lett. A különféle ébredési mozgalmakkal kivétel nélkül minden literátor kapcsolatba került, hiszen ezen eszmék éltették leginkább a művészetet.
A népi irányzat hozzáállás, érdeklődés, tehetség szerint különböző módon, más-más eredménnyel nyilvánult meg híveinek alkotásaiban.
A XVIII. század közepéig senki sem foglalkozott a magyar népzene gyűjtésével, hiszen ami mindennapos, „természetes” volt, azzal nem foglalkoztak. A Monarchia számára a népzene is a magyar nemzettudat ébredését, megerősödését, és az önkényuralommal való szembehelyezkedést jelentette, így tudatosan nem foglalkoztak ezzel, annál is inkább, mivel zenei hagyományunk nem támasztotta alá a magyarság finnugor származásának teóriáját. Most viszont, a népdal jelentőségének felismerésével elindult kutatásának, tanulmányozásának útja. A Magyar Hírmondó című hetilap elsőként közölt felszólítást énekek gyűjtésére 1782-ben, bár csak az 1810-es évektől kezdenek sűrűsödni a népdalközlések. Felvilágosodás kori híres énekgyűjtők voltak, többek között Virág Benedek és Pálóczi Horváth Ádám. Gyűjtő elveik azonban még nem választják szét a régit és a népit, a népit és a népszerűt. Jelentős költőnk, Csokonai Vitéz Mihály viszont, aki maga is foglalkozott a népdalok gyűjtésével, már korán rámutatott a később Bartók által is hirdetett tényre, miszerint "a parasztok között kell keresni az igazi magyar dalt".
A reformkor irodalmi életének egyik kimagasló alakja, Kisfaludy Károly népdalírással is foglalkozott. A forráshoz nem a követni-akarás, hanem a jóindulatú leereszkedés gesztusával közeledett: nem tanulni akart tőle, inkább tanítani akarta, nem a műköltészetet kívánta a népivel megtermékenyíteni, hanem a műköltői magatartás alkalmazásával szerette volna a népdalt megnemesíteni.
Éppen ellenkező elméletet vallott ezzel kapcsolatban Kölcsey Ferenc, aki kezdeti fenntartásainak elmúltával szintén érdeklődött a népdalok iránt. Annak szellemét, szerkezetét, belső formáit „találgatta”, hogy az ellesett motívumokkal a maga érzéseit, mondanivalóját a népdal esztétikai inspirációja szerint önthesse formába. A népköltészetet a műköltészet felfrissítésére és nemzetibbé formálására akarta használni.
Arany János „nem csak” költő volt, hanem dalköltő is. A kor divatja szerint tisztán műkedvelői szándékból érdeklődött a népdal iránt, még gyűjteményt is szerkesztett magának. Költőóriásunk kapcsolatban állt a zenetudomány szinte minden ágát művelő Bartalus Istvánnal, akiről mondhatjuk, hogy a hazai szaktudomány egyik megalapítója. Az ő írásai szerint Arany kapcsolata a zenével már igen korán elkezdődött. Számunkra érdekes és fontos, hogy ez a nagyszerű ember „az akkori költői nemzedék kézi hangszerét – vagyis a gitárt- tudta kezelni”. A dalok, amelyeket komponált a népies műzene kategóriába tartoznak. Ezekről Kodály készített tanulmányt. Felismerte, hogy nem valódi parasztzenét tartalmaz, mégis elfogadta és így vélekedett: „Nem ismeri teljesen Aranyt, aki e gyűjteményt nem ismeri.”
